Hogyan szelídíts autistát? Ki, kit választ?

 

   Sokat töprengtem azon, hogy az autizmus világnapjára mit is írhatnék? 

    Nem tudok az egész aspi populáció nevében beszélni és nem is szeretnék, csupán a személyes látásmódomat, tapasztalomat kívánom megosztani most veletek.

  Makacs ember vagyok, mindig tudom, hogy mit akarok, azt is, hogy azt hogyan tervezem elérni. Ezzel viszont nem könnyű azonosúlni másoknak. Egyfelől persze nem mindig az jó, ahogyan én látom az aktuális szituációt, na meg ugye azt, ahogyan kifejezem magam sem mindig a legszebb tálalás...

 Engem nagyon nehéz szelídíteni, talán lehetetlen, legalábbis sokáig így vélekedtem magamról, valamint a közösségbe való beilleszkedésemről. Aztán harmincon túl valami átkattant bennem, megszületett a fiam, közben a jó Isten úgy gondolta, hogy nekem meg kell tanulnom emberek között dolgozni... Nem mondom, hogy egy sétagalopp volt eddig és tudom, ezután sem lesz az, viszont elkezdtem megfigyelni magam, melyek azok a tényezők, amelyek számomra nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy én ne áldozat legyek, hanem partner egy kollegális, vagy baráti kapcsolatban.

Diktatórikusnak tűnhet, de mindig én választom meg azt az egyént, akivel dolgozni vagy barátkozni kívánok. Miért? Érdeklődés mentén kapcsolódom, az intellektuális vonal a legelső, ha az nincsen meg, akkor a kapcsolódás nem történik meg.  A második  tényező az őszinteség, a harmadik,  talán a legfontosabb az, hogy lásson egem az illető, úgy ahogyan valójában vagyok. Lásson egy pocsék napomon, egy általam nem szépen kezelt helyzetben, és ezt ne ítélje el, nem meneküljön előlem, vagy ne rekesszen ki... 

   A kulcs hozzám az, hogy ott legyenek mellettem, velem, ami nem azt jelenti, hogy fizikailag követik a napjaimat teljes jelenléttel, csupán azt, hogy olyankor támogatnak, amikor én fontosnak érzem azt. Ezt mindig ki szoktam fejezni verbálisan, általában az esemény vagy szituáció előtt. 

  Nem tudsz erőszakkal, vagy pusztán merev szabályokkal jobb belátásra bírni, ha nincsen tisztelet benned az irányomba.

  Sok kifogást hallottam és hallok, hogy miért nem volt idő rám, sokszor kinevetnek, aztán kirekesztenek azzal a magyarázattal, hogy sok volt a dolguk. 

 Én nem vagyok se jobb, sem szebb, sem okosabb, mint más, csupán ember. Mind emberek vagyunk, és a teljes alázat, megértés, empátia és egymás támogatása lenne a legfontosabb. Így meg tudnánk mutatni  társainkanak, a felnővő generációnak, hogy nem számít a bőrszín, az anyagi háttér, a pozíció, a fogyatékkal élés, mert mind értékes, cselekedni képes emberek vagyunk, különböző tehetségekkel, esendőségekkel.