Szeretve lenni és érzelmi veszteséget kezelni ... Egy autista nő lelki működése

 

   A világ,  amiben élek egy érdekes szabályok és szabálytalanságoknak az egyvelege, amelyben az emberek közötti játszmák a legérthetetlenebbek a számomra. 

 A legnehezebb az volt megtanulni, hogy megengedjem magamnak azt, hogy érezzek, mindegy, hogy pozitív vagy negatív érzéseket.  Miért? Kiskoromtól fogva a nehezen kezelhető, ambivalens érzéseket megmozgató egyén voltam, akit általában nem tudtak hová tenni. Nem éreztem magam szerethetőnek. 

 Az elmúlt három évben igyekeztem tudatosabban megfigyelni a működésemet, azt, hogy kik azok az emberek akik jó hatással vannak rám, és kik azok, akikkel a szükséges, minimális időt töltsem el a mentális egészségem megőrzése érdekében. Kerestem, kutattam, hogy milyen is az, amikor én szeretve érzem magam...

 Az őszinteség, az értve meghallgatás, a tolerancia, a minőségi idő, valamint a türelem azok a jellemzők, amelyek a szeretve érzéshez kapcsolódnak az én világomban. 

 Az, amikor nem csak úgy kérdezik, hogy hogy vagyok, amikor elviselnek a legrosszabb napjaimon, amikor azt mondják, hogy ahogyan szeretném (és tényleg így is viselkednek), amikor időt töltenek el velem, amikor nem sértődnek meg, ha elmondom, amit gondolok. 

  Egy nagyon szép példája a szeretet érzésének a megélésére: két hete vizsgáznom kellett Kolozsváron, az egyik kedves barátom/ egyetemi kollégám Csíkból átjött Udvarhelyre és felvezetett Kolozsvárra, majd vizsga után vissza is. Mondanom sem kell, hogy mogorva pokróc voltam az indulásnál, mert késett, és hideg volt és vizsga drukkom volt, de tudjátok mi történt? A legnagyobb türelemmel és kedvességgel kezelte a hangulatomat, és értve hallgatott meg. Egy másik kollégámat hoztuk magunkkal hazafelé, mielőtt beültünk az autóba, én kijelentettem, hogy én elől ülök, mire ő a legnagyobb nyugalommal és kedvességgel azt felelte, hogy rendeben van, ahogyan szeretném. Nem volt benne irónia, sem megvetés, sem neheztelés. Számomra az elfogadás szeretet.

Vannak olyan helyzetek, amikor vesztesnek érzem magam, mert hazudnak nekem, vagy mert nem értenek meg vagy mert elvesznek a játszmákban... 

 A nagyon meghalok érzést lassan felváltja a megfagyott elme, majd a csend, aztán a tudat a vesztség kezelésére felpörgeti a logikus működésemet, amely lekapcsolja az érzéseket, és a megoldandó feladatokra koncentrál. Ha nem tenné, akkor meghasadnék. 

Leválasztom az embert az autistáról és túlélem a fájdalmat. A vesztséget egy dobozba helyezem, elzárom és akkor kezdem el feltépni a tetejét, amikor képes vagyok feldolgozni azt a sebet, amelyet előhívott  az aktuális fájdalom. 

Öt évvel ezelőtt még csak dobozoltam, bontogatni nem volt merszem, hiszen érzelmileg nem léptem meg a szükséges fejlődési szintet hozzájuk... az utóbbi három évben eljutottam oda, hogy elismerjem, hogy a veszteségeink ugyanúgy formálják a jellemünket, mint a sikereink, ha nem jobban.