Vakáció, csend, töltődés. Neurodiverzív ragasztó.

 

   Csend, nem beszélni, nem nyüzsögni, nem tenni semmit, csak élvezni ahogyan a reggeli kávé íze élénkíti az álmos tudatomat. Sokszor napok, hetek telnek el úgy, hogy eszembe sem jut mikor is voltam csak úgy pár órára magamban, pihenve?... Rohanni tanít meg a mai társadalom, de töltődni, önmagunkat helyesen működtetni nem igazán. 

  Vakáció... szabadság... napok amikor nem kell bemenni a munkahelyre. Mit is szeretnék...? Nyughatatlan nőként a semmitevés számomra egyenlő a halállal, hogyan lehet csak üldögélni egy kávéval? 

  Ahogyan telnek az évek, kezdem érezni a szükségét a láblógatós, pizsamás órákra reggelente az ágyamba eltöltve ... a csend ami összetart akkor, amikor már nem marad erőm a társalgáshoz, a figyelmem nehezen kontrollálható, elbújni, nem lenni, kicsit nem létezni a világnak. 

  A nyár, az év, kivonták belőlem amit szerettek volna, én meg mosolyogva nézem, ahogyan reggelenként a kisfiam bemászik az ágyamba és megölel, a televízió távirányítója felé mutat, mire én bekapcsolom  neki, a kedvenc rajzfilmjét nézzük ketten és szeretjük ezt a szabadságot... azt a néhány órát, együtt... Simogatom a haját, kicsi kezeit, hátát és ő rám néz azokkal a nagy kék szemekkel, ezeket a pillanatokat nem adnám semmiért. Dolgozunk, célokat tűzünk ki magunknak, elérjük őket, de a legjobb dolog egy szülőnek, anyának, nekem, az, hogy életet adtam egy emberkének aki megtanít szelídebbnek lennem, figyelmeztet arra, hogy mindig mindent ne vegyek annyira szigorúan, hogy a játéknak helye kell lennie az életemben, hogy alázattal és tisztelettel viseltessek mindenki felé, függetlenül attól, hogy milyen bánásmódban részesítenek. 

Mi ketten szavak nélkül is megértjük egymást. Egész eddig azt hittem, hogy soha nem kaphatom meg azt a szeretetet amit gyerekként hiányoltam, aztán rájöttem, hogy Isten őt adta nekem, hogy megtanítson szeretni, hogy általa szeretve érezzem magam úgy igazán. 

Egy ADHD-s agy sohasem fárad, a biológiai test meghanyatlik néha, de az elme soha. Ezzel ellentétben egy autista, aspergeres, bezárkózik amikor nem marad ereje, szótlanná válik elérkezik a shut downhoz. 

Nem beszélek, nem kérdezek feleslegesen, teszem amit tennem kell és a csend a szerte hullott darabjaimat ragasztja egymáshoz...