What watch? Ten watch. Such much? Az új rendszer kialakítása. Idő, rend , autizmus.

  

    Az idő telik, akkor is, ha mi nem tudjuk követni. A Casablanca című filmben van egy rész, amelyben egy idős házaspár az időről beszélget, megkérdezi a férfi a nőt, hogy What watch? azaz hány óra, Ten watch, tíz óra, erre Such much? ennyire sok? Akarta volna mondani, hogy ennyire késő? Napok, hetek szállnak el és egy új helyet, új szabályokat, új rendszert szokok. Autistaként levegő nélküliségnek írnám le, nagy erőfeszítéssel igyekszem egy rendet felállítani, amelyben jobban tudok létezni. 

 A neurotipikus embereknek sem lehet egy örömtánc új életet alkotni, de nekünk autistáknak minden új elsőre rossz, még akkor is, ha jobban belegondolva, lehet, hogy néhány részlete jobb, mint a régi megszokott volt. Megtanuljuk kezelni a dolgokat, de rendszerszinten gondolkodunk többnyire és működünk is. Nem előszőr beszélek az idő fogalmáról, mert fontosnak tartom kiemelni, hogy többségünk igenis betartja az időkorlátokat. Csak egy kis példa, a tegnap könyvtárba mentem, ott voltam már nyitás előtt, de hiába nyitották ki az ajtót öt perces kilenc előtt, én csak kilenckor mentem be, mert a programban az állt, hogy kilenckor nyit. A padok is másképpen voltak elhelyezve, nekem ehhez is kell majd néhány alkalom mire be tudom fogadni, hogy megváltoztatták, kevésbé lehet elbújni, kicsit olyan, mintha az ember iskolába menne. 

Keresem az újban a szemernyi állandóságot, amihez igazodni tudok, hogy meg tudjam tervezni a napomat esetleg hetemet előre. Eddig minden felemás, szanaszét hagyott darabok hozadéka, ezért ragadt meg bennem a Casablanca részlet az idővel. Ha tudom, hogy mikor mit kell tennem, az elvesz a szorongásomból, amely állandó. Akkor egy egytől tízes skálán ötös a szorongási szintem, ami jónak számít. Természetesen a társadalom nagy része nem így működik, ezt nehéz megértenem. Sokszor logikátlan az, ahogyan megváltoztatnak valamit az utolsó pillanatban. Vagy kevés időt adnak egy tevékenységre és én még benne vagyok, amikor más már befejezte. Létezik erre egy nagyon jó ábra, ül az auti, valamiben éppen benne van és a feje köré vannak rajzolva a gondolatai, érzései, amelyekhez aztán idő kell visszaterelni a helyükre. Hirtelen megszakított cselekvésnél nehezen találok vissza a jelenbe. Lefagyok. Néha megnémulok. Gyakran pánikolok. Néha sokat beszélek. Mi segít? Ez mindenkinél egyéni, nekem az, ha nem hagynak magamra. Ha elterelik a figyelmemet. 

Sokszor bonyolultnak nézhetünk ki, pedig nem vagyunk

azok. Egyszerűen azt értjük ami elhangzik, ami nem biztos, hogy megegyezik az értelmével is a beszédnek. Legyél itt és itt három után, akkor ott leszek, és jelezni fogom, hogy te nem vagy ott, ha nem látlak. Ez nem szemrehányó a részemről, inkább egy megállapítás. Gyakran a figyelmem sem az igazi, lehet, hogy elmegyek melletted, és nem veszlek észre. Ebben sincsen szándékosság, bántás. 

Az idő egy keret, a keretben rendszert lehet létrehozni, a rendszer meg segít eligazodni a merőben új helyzetekben is. Vannak olyan tevékenységek, amelyekhez bizonyos időszak, napszak a megfelelő, mint pl fényképezés, futás, kisgyereke tanítása és sok más. Az én fejemben képekben helyek, idő és tevékenységek vannak egy rendszerbe állítva. A ten  watch az ten watch, nem  ten after nine. 

Igen, tudom meredek és sokak számára egyáltalán nem betartható, én mégis szeretem, ha valaki értékeli a pontosságomat, vagy azt, hogy szólok, ha késni fogok. A spontaneitást tanulom, nehéz, de néha vannak sikereim is ezen a téren. Én szeretem az elcsépelt, régi számokat, szeretem őket újra játszani, ahogyan a Casablancaban a női főszereplő kéri Samet, hogy játssza el zongorán a kedvenc, régi számát. Semmi sem állandó, én mégis szeretni fogom a megszokott dolgokat, mert azokat megtanultam már kezelni.