Hagyjanak meg minket azoknak lenni akik vagyunk. Egy autista boldogsága

    Honnan jön az érzés? Egyik egyetemi feladatomhoz hallgattam újra meg a hangfelvételt. Az interjúalanyom az magyarázta, hogy az a legjobb módja az elfogadásnak az autista emberrel, hogy meghagyjuk annak lenni, ami. Ne próbáljuk meg megoldani a problémájukat feltétlenül, vagy ne bizonygassuk, hogy tudjuk, hogy mire gondolnak, mert nem vagyunk az ő fejükben, ezért fogalmunk sincsen. Mi nem leszünk úgy boldogok, hogy úgy örülünk és létezünk, mint az átlagos ember, mi a magunk módján tesszük azt. 

    Érzelmeket gyakran nagyon nehezen élünk meg, mert annyira intenzív minden ami rajtunk átmegy, sokk hatására gyakran sírunk, vagy visszahúzódunk. Amikor eltemet az élet gondja, amikor nagy bajba kerülök, eszembe jut, hogy mennyire jó is ez az áteresztőség? De miért is gyengeség, ha kimutatjuk, hogy nem vagyunk a helyzet magaslatán, ha elestünk, ha szükségünk lenne vigaszra, ölelésre? Attól kevesebbek leszünk? Egész kisgyerek koromtól tudtam egészen szeretni, úgy, hogy nem számítottak az egyén hibái, én azokkal együtt láttam őt egésznek. Forogva és ugrálva örülök igazán, vagy úgy, hogy a szám körbeéri az egész arcomat. A bánatnak sok arca, többféle fázisban jelenik meg nálam, könnyek, roskadt hát, magába forduló test és a végén a szótlanság. Ezek mind hűen tükrözik, amit érzek.

 Egy autista édesanya, soha nem lesz a társadalom által elvárt mindig mosoly, mindig optimista, folyton összeszedett nő, aki mindig pozitív mantrákat mondogat, miközben ezernyi feladatot old meg egyszerre csupán két kézzel. Egy autista anya, nő is ember, aki magán érzi az ítélkező szemeket, aki nem meri megmondani, ha szeret igazán, mert fél, hogy túlságosan érzelgős lenne, inkább burkolózik csendje köntösébe és képekben pihenteti gondolatait. Egy múltbeli szeretett ölelés, szeretve érzés képeiben, ahol jó volt megélni minden egyes pillanatot. 

Maradok Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen című versének szavaival: ''én nem tudok örülni, csak a magam törvénye szerint." Boldogság számomra az amikor látom a gyermekemet felhőtlenül megélni magát, amikor magamhoz szoríthatom azt az embert, akit magamnak választottam, aki a minden is nekem, aki nem átlagos és én éppen ezt imádom benne. 

Miért olyan nagy erőlködés nem mutatni, hogy mi van bennem? Mert nem vagyok az álarcok mestere, ha meglátlak, akkor a szám szétszalad, lelkem repdes, szemeim csillognak, mindent láthatsz rajtam, még talán a gondolataimban is olvasol. 

Ha elítél minket a társadalom, a jog , hogy hogyan vagyunk képesek ellátni a munkánkat, mi autisták, csak mert másak vagyunk, akkor mit mond el ez a felnövő autista nemzedékről? Hogy bármennyire lesznek önellátóak, mindig is túl gyengék lesznek a többiek szemében? 

Nem inkább azt kellene nézni, hogy a

autizmussal is lehet élni, csak nem leszünk a nyáj tagjai úgy, ahogyan elvárnánk tőlünk? Miért kell elrejteni, ha az ember éppen nem megfelelően éli meg a szélvihart? Attól inkompetens személyi aszisztens, anya és nő lesz? 

Elmondom még egyszer egy autista nem növi ki az autizmus, mert az nem betegség, nem sérültség, nem fogyatékosság, nem szégyen és nem kell minket okolni, sem sajnálni érte. Egy kis auti fiúból, kislányból lesz a rejtőzködő, csendes, vagy éppen szókimondóan hangos egyén, aki nem fél megmutatni magát.

Ez nem inkompetenciát kellene feltételezzen, hanem a más gondolkodású létnek a megértését. Nem kérkedek azzal, hogy autista vagyok, inkább azt mondom, hogy büszkén vállalom, mert szeretném, ha láthatnák mások, hogy így is jó élni. Nem egyféle boldogság megélése létezik, hanem nagyon sokféle van. 

Még akkor is, ha több atrocitás  ért az elmúlt napokban, én szeretek én lenni, akkor is, ha néha gyötrelmes.

Bújnék én ölödbe, lelkemnek kedvese, rejtőznék karjaidban, szótlanul és csak hagynám, hogy legyünk a pillanatban. Csak szeretni és szeretve lenne most jó lenni.