Kéken az élet

 

       A múlt évben kaptam autizmus spektrum diagnózist, felnőttként, mert annyira éreztem, hogy a szakkönyvekben leírtak rólam is beszélnek. Hogyan is jut el el egy harmincöt éves nő a diagnózisig?

    Két évvel ezelőtt a világom a feje tetejére állt, az akkor két éves és kilenc hónapos kisfiam megkapta az autizmus spektrum diagnózist, azon belül is gyermekkori autizmus, beszédkéséssel együtt. Micsoda kérdeztem, az mit takar? A gyermekpszichiáter sokat nem tett a címke mellé, csak ideadta a papírt, én meg maradtam a millió kérdésemmel együtt. Jó, jó, azt én is látom, hogy nem beszél, néha kissé furcsa tevékenységeket folytat, de könyörgöm, mégis honnan kellett volna tudnom, hogy egy szem gyermekem nem normálisan fejlődik? Egy nagy adag könyv, néhány autizmust ábrázoló film és blog alapján lassan kezdtem csak megérteni, hogy mit is jelent az, ha valaki a spektrumon van. A nagyon sok jellegzetesség mellett a legtöbbünknek megvan az az idegen érzése, hogy ő sehová nem illik be, egyesek ufó érzésként írják le, nekem mindig Janus Pannonius Dúnántúli mandulafája jelent meg, az az otthontalan érzés amellyel egész életemben éltem. A tapasztalataimat nem tudtam összekapcsolni tinédzserként, hiszen akkor még keveset lehetett tudni az autizmusról, így voltam én már minden: fura, antiszociális, túl okos, könyvtári lakos, mindenre érzékeny és még sorolhatnám. A fiamért mindenbe beleástam magam, a legjobb megértését kerestem a kórnak ahogy akkor tévesen neveztem, aztán láss csodát egy nap kezembe került Tony Attwood Különös gyermekek című alkotása, amely teljes mértékben rezonált velem, a tapasztalataimmal, a gondolkodás módommal, a szokásaimmal, a különcségeimmel, a kevés vagy olykor inkább nem létező baráti körömről, mindenről, ami meghatározott engem, mint neurodiverzív egyént. Az agyunk ugyanis másképpen van drótozva. Akkor, ott, a könyvet befejezve határoztam el, hogy én is szeretném tudni, hogy én autista lehetek e? 

Az én országomban felnőttek már nem kaphatnak autizmus diagnózist, tehát kedves egy cipőben járó társam, ki úgy gondolja, esetleg hiszi, hogy ő is az lehet, hát elmondom, hogy nem  lesz  könnyű séta, egy szép nyári estén. Meg kellett találnom azt az intézményt, ahol foglalkoznak felnőttek vizsgálatával, nem csak gyerekekével, hiszen abból van manapság több. Az Autizmus Alapítványál jelentkeztem ( Budapest), kitöltöttem a több oldalból álló kérdőívet, három személyes találkozásom volt egy klinikai szakpszichológussal, az édesanyámat is megkérdezték és csak az utolsó interjún közölte velem a kedves hölgy, hogy nagyon jól tettem, hogy elmentem ezen az úton, mert amit éreztem és hittem az igaz, autista vagyok. Ha mindenképpen azon belül is be akarom sorolni magam( nekik kötelességük a rendszer miatt), akkor Asperger szindrómám van, de én inkább egyszerűen csak azt mondom, hogy autista vagyok.

Az életem minőségében változott meg, végre tudom, hogy az a puzzle darab, ami én voltam és vagyok, miért nem illett be a legtöbb közegbe, miért volt nekem annyira fontos, hogy találjak egyet is, ahol otthon érezhetem magam, ahol nem kell azzal tölteni az időmet, hogy magamat magyaráztam másoknak. Emlékképek úsznak előttem, amiben látom magam tizenhét évesen csatlakozni egy irodalmi körhöz, amit nem az én korosztályomak hoztak létre, hanem a huszonéveseknek. De mennyire vágytam a megértést, mindig értelemmel próbáltam kapcsolódni emberekhez, ami koravén, harmincas magyar tanárnőt faragott belőlem az osztálytársaim szemében. Nem értettem a közösen lógás értelmét, a bulizások miértjét, a kellemes, felszínes csevelyt sohasem értettem és értem, megvannak a szokásaim, amelyekhez ragaszkodom, mert biztonságot adnak nekem. Sokan nyersnek mondanak, mert az őszinteségem néha bántó, de nem értik, hogy nem bántó szándékkal érkezik a közlésem. 

Ma alig négy hónappal a hivatalos diganózis után elmondhatom, hogy kellemesebben vagyok a bőrömben, mint eddig bármikor, a magammal való megértés is csiszolódik, kevésbé sanyargatom magam az elvárásokkal, el tudom fogadni, hogy van amin tudok változtatni idővel és van olyan, amin nem. Nem akarok görcsösen megfelelni másoknak, kéken az élet egy egyedi nyelv, egyedi lélegzés, egy más agyi működés ezer ajándéka. A gyerekem hívott el erre az önismereti útra, ahol ketten haladhatunk, nem vagyok már egyedül, hiszen vannak még hozzánk hasonlóak.